Csak pozitívan!

Másfél hete vagyunk újra itthon (tényleg fura még néha ez az itthon-otthon, de szerencsére a magyarban jól meg lehet fogalmazni), nagy nehezen kezdünk újra belerázódni a tanulásba, és én főként a korán kelésbe ami olyan szinten nem volt könnyű, hogy az első napi ulpánt át is aludtam, mert képtelen voltam felkelni. De, azért, szerencsére ebben a nettó egy hét ulpánban, volt egy JomHazikaron ünnepség, és egy Jeruzsálemi látogatás is, szóval lassan lassan belerázódunk a tanulásba is. A JomHazikaron azaz Soá emléknapon nagyon szép megemlékezést tartottunk, nem volt könnyű. Nekem személy szerint, egy nagyon meglepő élmény is, mert bár utólag kicsit szégyenlem is magam, de valahogy egész életemben csak az anyai dédnagyapám haláláról emlékeztem meg, az ő emlékét őriztem magamban, de ezen a napon hirtelen, szinte villámcsapásként jutott eszembe az apai dédnagyapám, aki szintén a Soá áldozata volt, de valahogy apukámmal, csak mostanában beszélgettünk róla, úgy igazán. Ezen a napon, minden megemlékezésen az emberek elmesélik kiket vesztettek el, elmondják a nevüket, és hogy hol haltak meg. Fel is hívtam gyorsan az apukámat, mert hirtelen még a keresztnevére sem emlékeztem a dédnagyapámnak, ami mint kiderült ugyan az mint az apukámé. Jó érzés, volt kiállni, elmondani a neveket, és emlékezni.

Kedden mentünk Jeruzsálembe, ami egy nagyon gyors lóti-futi kirándulás volt, azért nagyon élveztem. Jó volt az óvárosban sétálgatni, az arab piacon gyönyörű ékszereket, fülbevalókat, kendőket, szoknyákat nézegetni. Bár nem szeretnék Jeruzsálemben élni, tagadhatatlanul, elképesztő varázsa van annak a városnak, a nagy vallási kavalkádban, ahol az egyik sarkon apácákba, a másikban kaftános haszidokba botlik az ember. Van valami állandó vibrálása annak a városnak.

Volt egy nagyon jó fej idegenvezetőnk, aki felvitt minket egy tetőre (vagy valami hasonló helyre), ahonnan látható volt az óváros mind a 4 kerülte látszik, és mindegyikről mesélt nekünk kicsit, ha egyszer lesz sok időm egy pár napot szívesen elbolyonganék ebben a városban. Aztán természetesen elmentünk a Falhoz is ahol, az egyik magyar nő nagyon izgult, hogy mit és hogyan mert ég nem volt itt soha, és egy kedves ortodox bácsi mi sem természetesebb módon magyarul, megnyugtatta, hogy ne aggódjon minden rendben lesz, egyszerre volt totál bizarrul meglepő, és teljesen természetes.

A nap utolsó helyszíne a Jad Vasem múzeum volt, amin elég gyorsan szaladtunk végig, és talán mivel másodszor voltam fél éven belül, így nem volt annyira megrázó, de azért nem is volt könnyű. Másnap mikor az órán beszélgettünk, kérdezte, is a tanárnő, hogy jobb lett volna e az elején, nehéz kérdés. Amit az órai beszélgetésen, mondott a tanárnőnk válaszul arra, hogy sokan azt mondták - nem akarnak többet ebbe a múzeumba menni, nekik ez túl nehéz- az nagyon megragadt bennem, mert bár biztos sokaknak ez egyértelmű, de én ezt sosem fogalmaztam még meg így, hogy azért ami történt, a Soá miatt gazán fontos hogy létezzen Izrael állam, hogy legyen a zsidóknak saját állama, hogy védve legyünk, és hogy ez sose történhessen meg újra,

Hogy vidámabb terültekre vigyem a írásomat, muszáj elmondanom azt sok-sok pozitív élményt ami utóbbi másfél hétben ért, mert egyszerűen még, mindig olyan hihetetlen, hogy ilyen szuper emberek vannak itt. Szóóval az történt, hogy hála a kis blogomnak, ami most már a Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben Facebook oldalon is megtalálható (igazából, még mindig nem tudom, hogy találtak rám) 3 nagyon kedves, itt élő ember írt nekem, kettő e-mailben, hogy milyen jó a blogom, és hogy szívesen segítenének nekem, hát nem órási ?! Sőt, az egyiküknek írtam is, hogy tovább szeretnék menni egytemre, és ki is néztem magamnak egy szuper Migrációs MA képzést, erre kaptam egy szuper linket, ahol rengeteg információ van, és kiderült, hogy rengeteg ösztöndíj van, és oléknak ingyen diákhitel, meg van az oldalon infó vállalkozási támogatásokról is oléknak. Meg is osztom itt ezt a linket, biztos sokaknak jól jön majd az infó (http://www.mio.org.il/node/302). A másik jótündérről (akivel ráadásul ugyan arra az egyetemre jártunk) meg kiderült, hogy férje is szocmunkás, és egyetemi tanár is, ami azért szuper, mert az itteni szocmunkás mondta, hogy ha ebben a szakmában szeretnék dolgozni, akkor el kell végeznem valami kiegészítő képzést, az itteni rendszerről, így lesz kivel megbeszélnem, hogy mik is a lehetőségeim. Most csak az a bajom megint, hogy közel a harminchoz, ott állok, hogy bármit tanulhatok, bármi lehetek ami csak akarok, de ez a nagy szabadság, nem sokat segít, csak megint ott álok, mint 18 évesen, hogy nem tudom mi leszek ha nagy leszek, de végül is még van időm eldönteni nem? ;) Mondtam már, hogy imádom Izraelt ? 

Orvosi rohangálásában ott tartunk, hogy sikerült időpontot kérni Balázsnak genetikai vizsgálatra cisztkus fibrózis ügyben (mivel, az én genetikai vizsgálatom pozitív lett, és ez a betegség csak akkor öröklődik, ha mindkét szülőnél megtalálják a génhibát), ami megint vagy 3 hét mire kiderül, aztán mehetünk vissza a nődokihoz, hogy folytassuk a babaprojektet, de valahogy most már ebben a kérdésben is úgy vagyok, hogy van időm.

Ja igen, még egy jó hír, hogy lesz kedvezményes bérletünk az uszodába, ahol konditerem is, és végre tudok normálisan mozogni, mert azért 3 négyzetméteren a tévé előtt tornázni, nem egy élmény, bár kívülről legalább rendkívül szórakoztató, és így dupla haszon, mert Balázs nevető izmai is dolgoznak. Bár most, hogy így belegondolok, elképzelni Balázst a konditeremben, asszem az én nevető izmaim is fejlődnek majd :).

Kalandtúra Budapesten

Mostani hosszabb hatás szünetemnek oka az volt, hogy két és fél hétre Pestre mentem, mert mint azt régebben írtam Jóanyámnak megkérték a kezét, és ráadásul nekem kellet a 20-30 fős vendégsereg étkezését megoldanom. Nos hát, mielőtt elindultunk úgy éreztem, ez a két és fél hát brutál hosszú, és nem is tudom mit lehet ennyi ideig csinálni, hű de naiv voltam.

Vasárnap érkeztünk, és mivel a gépünk reggel fél hétkor indult, gyakorlatilag semmit nem aludtunk (csak a gépen kicsit, meg a reptéren ) kicsaládom egy része kijött értünk a reptérre, majd irány jóbarátném lakása, ahol rögtön sikerült összekapniuk valamin, de aztán mindenkit elzavartunk, hogy akkor mi most aludnánk. Délután beszéltem Anyámmal aki rám csapta a telefont mert rosszat mondtam, aminek köszönhetően szuperül otthon is éreztem magam, mintha el sem mentem volna :).

Másnap elmentem a húgom tornájára ami az egyik legjobb dolog volt az egész ottlétemben, egyszerűen csúcs szuper volt. Aztán át anyámhoz, akivel mindenfelé kóboroltunk a hidegben esőben,a minek köszönhetően másnapra olyan beteg lettem, hogy 5 napig ki se nagyon keltem az ágyból (Apukámékhoz elmentem betegen is).

Szombaton félig még betegen elmentem az osztálytálakózómra ami nagyon jól sikerült, és nagyon szuper pozitív csalódás volt, olyan szuper normális, nyitott, értelmes emberek, hogy csak na. Régen nem beszélgettem ilyen jókat.

A második héten már nagyban készültem fejben (a gépemen) az esküvőre, hogy akkor mit is csináljak, mert hát én balga még itthon találtam ki a kajákat, és durva seggre esés volt a Pesti kínálat, szóval ez az ülj le és gondold újra tipikus eset volt, és volt 3 napom :). Ja és közben szerettem volna egy csomó barátommal találkozni, de a felével esélyem sem volt. Mondjuk ha más nem, már azért megérte hazamennem, hogy egy régi-új legjobb barátnőmmel ennyi időt tölthessek újra együtt, illetve kettővel :). Az esküvő előtt jómustohám, elvitt vásárolni (többek közt nélkülözhetetlen pick szalámit:)), éééés kaptam egy vadító pink ruhát kis fekete kabátkával, (imádtam!), na hazaérve Balázs és kedves barátnéim vérbe szívattak  hogy, az esküvőre flamingónak öltözök  és olyan a ruhám, mint egy atom villanás. A nagy nap előtt elmentem édesjóanyámmal bevásárolni, körmöt festetni, meg ilyenek, (mivel sajnos előző nap olyan szinten szarul voltam, hogy képtelen lettem volna bevásárolni), ami kicsit elkésettnek bizonyult, mert volt vagy 2 óra mire haza értünk, és volt vagy 15 -féle kaja amit meg kellett csinálnom másnapra, kicsit ideges is voltam miatta.Közben, megmutattam, a ruhámat a rózsaszín kérdéseben kellően kritikus anyámnak, és a még annál is kritikusabb anyámnak, akik teljesen odavoltak, hogy milyen k**va jó, hállelúja!  DE ez mint kiderült a legkisebb probléma volt, mert a nagy feldobott kavalkádban 3 nő esztelen vihogása közben (anyám-húgom-én) Jóanyám egy újsággal belekapott a szemebe és megvágta. Szerencsére legjobb régi-új barátném véletlenül ápolónő gyorsan lekezelte a szemem, és így estig tudtam dolgozni az ő és a húgom segítségével, de 9 körül a szemem feladta és csak vaksötétben csukott szemmel tudtam ülni a kisszobában, így onnan irányítva dolgoztak nekem egész éjszaka (én próbáltam néha aludni, de akkor is a kajákkal álmodtam, így 2 óránként kimentem csukott szemmel, kértem a segéderőt, hogy referáljon, majd mondtam az utasításokat, és visszafeküdtem). Reggelre már nagyon begyulladt a szemem így 8-kor elmentünk a szemészetre (kaptam szemcseppet), gyógyszertárba, majd irány vissza, amikorra már a segéderő is lassan vissza szivárgott. Közben megjött anyám tanúja, aki nem tudom most pontosan fő vagy mellék állásban de igazi boszorkány, és megvarázsolt, hogy gyorsabban gyógyuljak. Lementünk (engem kb. levittek.) a házasságkötő terembe, ami pont a sarkon volt. Anyumék kimondták a boldogító igent, amin jól elbőgtem magam, de legalább lehetett a rossz szemere fogni ;). Haza mentünk ittunk pezsgőt, a segédeim tovább pörögtek, én meg picit aludtam. Mire felkeltem ki tudtam nyitni újra a szemem a varázslat működött, így a végén még bele tudtam nyúlni a tálalásba, és mire a vendégek megérkeztek már teljesen tudtam használni a szemem. Az esküvő szenzációs volt; volt ének, vers, zene, sok sok beszélgetés, és itt végre tudtam mindenkivel találkozni akivel eddig nem sikerült. A varázslat 3 óráig tartott, akkor nagyon rossz lett a szememnek, így haza mentünk, és újabb 1,5 nap fekvés. Vasárnap még elszaladtunk apámékhoz, addigra már szinte tökéletes lett a szemem, és ettünk rengeteg finomságot kedves mustohám jóvoltából, kaptunk egy nagy zsák disznóságot, hogy itt se legyünk finomságok híján. Hétfőn bulit rendeztünk, minden barátomat felhívtam, hogy most vagy soha. A buli rendesen elfajult, a másnapról inkább ne is beszéljünk, bár annyit elintéztem, hogy leadtam a személyim, és mostantól K.É.M vagyok (Külföldön Élő Magyar). Ja még hétfőn megtudtam, hogy mégiscsak megjelent az a cikk a Time Magazinban, de jól kihagytak belőle, illetve benne volt sok minden amit mondtam, csak a nevem nem, és sok akkora hülyeség „fontos” emberektől, hogy azt hittem sikítok (de a barátnőm meg is mondta, hogy én „fontalan” vagyok).

Szerdán végre haza repültünk, azzal az érzéssel, hogy túléltük, vissza nézve kicsit olyan az egész mint egy lázálom, szerintem nem volt olyan nap, amikor úgy igazán tiszta fejjel lettem volna, vagy influenzás voltam, vagy vak, vagy részeg. Azt hiszem most egy ideig nemigen lesz honvágyam :)....